1958-ban, mintegy majdnem két évvel az 1956-os események után, június 16-án, hajnalban végezték ki Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst a budapesti Gyűjtőfogház udvarán. Holttestüket a börtön udvarán a legnagyobb titokban bebetonozták.
És most persze jöhet: ah, 1956, a tisztázatlan, a zsarnoki uralom ellen lázadó ellen- de nem is ellenforradalom...
Azonban az mégis tény: nem véletlen, hogy 1989. június 16-án Nagy Imre és társai újratemetése egy gesztus volt az újjá- és szabadságra éledő országnak.
Ma este A Gödör Klubban Kornis Mihály nem politikáról beszélt. Meg nem forradalomról. Meg nem sanyarú lelkek sanyarú testi sorsáról.
Ma este Kornis Mihály emberekről beszélt, életekről, szerelmekről, ébredő kamasz vágyakról - hasonlókról, mint amiről amúgy is beszélni szokott.
Mert ez az ember író. Úgy értem, abban az értelemben, hogy a történetei benne vannak, önnön maga egyszerűen csak lejegyzi.
És nem is tagadja, hogy belőle vannak. Saját kis darabjai.
Azt sem tagadja, hogy 1956 nagyon messze van, és néha már inkább csak az emberi eseményeink tartják egyben.
Azt sem tagadja, hogy 1956 itt könyököl már megint a szemünkbe, és csak az emberi eseményeink tartanak távol bennünket tőle.
Azt sem tagadja, hogy 1956 hősei nem is hősök. Vagy nem mindegyik. Vagy csak egy kicsit. Vagy mert az ellenállásuk talán nem a vegytiszta emberi nemességből fakadt, mert hát - nincs is talán olyan.
Kornis nem tagad. Nem az a fajta.
Ja, de nem is állít.
És olyanról beszél, amiről nagyjából mi még soha.
Azok, akik bent ragadnak a börtönbe a Nagy Szabadság után, talán nem akarnak túlélni. Hogy miért, az most mindegy is.
Talán meg akarnak halni. Talán mindent megtesznek a börtönőreikkel, hogy azok kimondhassák: Nem méltó a tárgyalásra.
Talán hősük. Vagy talán csak nem tudnak mit kezdeni akkor, amikor nem kell ellenállni.
Vagy talán nem hősök. És nem akarják túlélni, mert az szégyen.
A megalkudott, hazug szabadság-szerű izében nem akarnak túlélni.
Ez egy döntés. Napról-napra meghozott döntés, apró lépésenként: ezt úgy kell, hogy az ember már a felkelése első pillanatától ellenáll. És bosszant. És szemétkedik.
Hogy kimondódhasson végre: Nem méltó a tárgyalásra.
Ez egyszerű. Ez után egyszer csak tényleg eljön a megváltó halál. A puskacső a homlokba, vagy ha még ehhez is gyávák, a kötél egy hajnalon.
De képzeljék el, ez után a hajnal után is van egy következő hajnal. Meg még egy, meg még egy. Ami talán évekké érhet.
És az, aki nem kapta meg a megváltó halált, egyszer csak kint találja magát, a végén még egy W. C-be is beengedik, aztán meg majd már a Balatonba is úszhat.
Arról nem beszélt ma este, hogy mikor jön a felismerés: én túléltem.
Ő csak a döbbenetről beszélt. Ami úgy hangzik: túléltem.
A lelkiismeret furdalásról, amit minden harctéri és/vagy krízist átélt ismer: ÉN túléltem.
És akkor már nem olyan sok minden számít. Mert az ember utána felismeri a szabadság illatát.
Én úgy mondom: szabadság-szag.
Mert nem mindig édes az az illat. Van úgy, hogy fojtogat.
Hát persze, a hiánya.
Az fojtogat.
Ez nem politika. Értik? Ez nem politika.
Bejegyzések
