A hátam mögött már majdnem pont egy évtized újságírói múlt, forgattam katasztrófában, árvízben, beszélgettem külügyminiszterekkel és nemzetközi politikusokkal, volt IMF-igazgatókkal és veszélyesekkel is.
Most azonban érzem azt a fajta bizonytalanságot és enyhe gyomorrengést, amiért valójában annak idején megmaradtam ezen a pályán.
Mert elkezdeni nem nehéz, ma már, 2018-ban pedig pont úgy omlik ránk a mindenféle újságírók garmadája, mint a tehetségkutató tehetségesei.
Megmaradni, kidolgozni magadnak azt, amiben te ebben a pályában jó vagy, hitelessé válni és az is maradni, na az az újságírólétben a truváj.
És akkor most adva van egy énekesnő, akivel kapcsolatban egyébként a találkozásunk során meg is állapítottam, hogy természetes, őszinte - és kedves. Alapjában véve mintha kedvelné az embereket...
Szóval nem tűnik veszélyesnek.
Úgyhogy elkezdtem a felkészülést (bár ki ne ismerné, de mégis), az olvasást, a hátterezést.
Mert egy negyed órás telefoninterjú nagyjából pont annyi rákészülést igényel, mint egy egy órás háttérinterjú, mondjuk külpolitika témában.
Csak azért, mert egy rövidebb telefoninterjúban is bármi előfordulhat, bármikor.
Hallgatom a Malek Andi Soulistic Jó estét, jó estét zenéjét - hiába ismerek egy zenei anyagot a saját személyes múltamból, amihez vissza akarok nyúlni az interjúban, azt a beszélgetés előtt azért meghallgatom.
Többször egymás után.
Egészen addig jó, amikor már az első verze után, ha belép a hang, már tudod, hogy az mikor szólal meg.
Nem kell megtanulni azt a zenét, Isten őrizzen, de ennyire bele kell, hogy égjen a fülembe.
Így hát többedszerre hallgatom a Jó estét, jó estét-et, és hirtelen bekattan a válasz, amihez kapcsolódó kérdést egyébként még meg sem forgalmaztam magamban: hogy miért kell a folkot alakítani, magamra szabni.
Mert hogy lehet, és alkalmas rá, és hogy az jó, azt eddig is tudtam.
De hogy miért kell, és miért alapélménye majdnem minden zenésznek, akivel eddig beszélgettem, legyen az Hobo vagy Kiss Tibi - azt eddig nem értettem, sőt, eddig fel sem tettem ezt a kérdést a "kell" formájában.
A válasz a Jó estét, jó estét-tel kapcsolatban egyszerű: Malek Andrea visszafogott érzékisége és bája (jesszus, egészen pontosan tudom hogy a "báj" mostanság nem elég trendi, na de kit érdekel?) átszínezi a Jó estét-et. És pont azt a sprőd keménységet olvasztja le, ami a magyar népzenének a női vonalában nekem mindig is bántotta a fülemet, vagy jobban mondva, a lelkemet: vagy epekedő, vagy sirató, vagy vágyakozó, vagy olyan módon szerelmes, kapcsolatos, amiben nekm mindig is benne volt a dölyf, a dafke keménység, amivel kapcsolatban mindig azt éreztem, hogy ebben a dafkéban előre borítékolt módon ott van a csalódás, a megcsalatás ígérete.
Mint amikor előre teremtjük meg az önbeteljesítő fájdalmainkat.
De ez itt, és most, Malek Andreával, NEM ÍGY VAN.
Malek Andrea nőisége a dalt, a szöveget és ezt a dölyföt pont annyira puhítja meg, amiben benne van a nő tartása, miszerint nem mindenki kapcarongya; de nem a kivagyiság okán, hanem a belső tartás miatt. No és a szabadság...
Azaz: szó sem lehet semmiféle prűdségről, akit szeretek, azt megszeretem; de szó sem lehet a kurvaságról, mint kapcaságról.
És még egy:
Azt szeretem, és talán csak azt, aki engem is szeret.
És most felkerekedek, átmegyek az irodából a stúdióba, hogy negyed óra beszéljek azzal a nővel, aki a puszta jelenlétével visszatanított nekem valamit.
Bejegyzések
Megjegyzés küldése